A megszépítő kút legendája

Valamikor réges-régen, amikor a hegyek még titkokat őriztek, és a természet beszélt azokhoz, akik figyelni tudtak, egy különlegesen szép leány élt a völgyben. Arcát napfény festette, lépte nyomán virágok nyíltak – de egy napon irigység kelt útra. Egy gonosz boszorkány, akit a szépség bosszantott, átkot mondott rá: a lány arca eltorzult, vonásai megkeményedtek, és többé senki sem látta meg benne azt, ami valaha sugárzott.

A lány elmenekült, és a hegyek közé húzódott vissza, egy eldugott házba – éppen oda, ahol ma a Nyx rejtett menedéke áll. A fiú, aki gyermekkora óta szerette őt, követte. Nem a külsejéért, hanem azért, aki volt: tiszta szívű, szelíd és igaz. A leány azonban magába zárkózott – mígnem egy hajnalon kiment a kert mélyére, ahová már régóta senki sem merészkedett. Ott állt a kút, régi köveivel, mozdulatlan tükrével. 

Amikor a lány belenézett a vízbe, egy pillanatra minden elcsendesedett. A felszínen nem torz arc nézett vissza rá, hanem az, aki valaha volt – vagy talán az, aki mindig is lenni akart. A kút mélyéről egy fény rezdült, mintha egy tündér álma suhant volna át rajta. A fiú ott állt mellette, és nem szólt – csak fogta a kezét.

A legenda szerint ez a pillanat mindent megváltoztatott. A lány újra hinni kezdett önmagában, és ebben a hitben újra kivirágzott. A fiúval együtt tűntek el a hegyek között – de a kút maradt. Ma is ott áll, mozdulatlanul, csendesen, ahogy mindig is. És aki belenéz, nem csupán víztükröt  lát – hanem önmagát, egy tisztább, emelkedettebb formában.

A megszépítő kút emlékeztet: a valódi szépség nem kívülről érkezik. Ott van bennünk – csak néha egy pillantás kell, hogy újra felfedezzük!